Soha nem érdekelt különösebben a saját méretem. Valahogy elkerültek az ezzel kapcsolatos parák éppúgy, mint az a fixáció, hogy extra adottságokkal rendelkeznék e téren. A méret-téma teljesen semleges volt (és maradt) számomra.
Már a harmincadikon túl voltam, amikor először szóba került (a Kedvessel), hogy vajon szerinte kicsi-e, nagy, vagy éppen tök átlagos?
Ez volt az első alkalom, hogy az ágyban bujálkodva végül elővett egy centit és megmérte. :-)
Jellemző, hogy nem is emlékszem pontosan mi lett az eredmény.
Talán naív vagyok, de tényleg elhiszem azt a - szinte egybehangzó - véleményt, hogy nem a méret számít. Amikor egy társaságban ez valahogy szóba került, éppen a párom mondta, hogy neki az egyik legjobb szeretője, feltűnően kis farokkal rendelkezett (mielőtt a káromra poénkodnátok: Nem rám utalt :-P)
Néha-néha, az ember belefut egy bulvárcikkbe, vagy felmérésbe, azt hiszem egy ilyenben olvastam, hogy az átlagos farokméret 17 cm körül van. Ez azért nem kevés szerintem...
És akkor még nem tértem ki az önálló posztot érdemlő vérfasz-húsfasz kérdésre :-)
Azt is hallottam - ki tudja, igaz-e? - hogy Ázsiában sokkal kisebb méretű kotonokat forgalmaznak (12-14 cm), mert arrafelé az az általános.
Amikor másodszor megmértem... nos az sem saját ötlet volt. Régóta évődtem a lánnyal. És még csak nem is láttam soha. Nem találkoztunk, nem tudtam, hogy néz ki... szinte semmit és mégis mindent. A sikamlós témáktól a hétköznapi dolgokig rengeteg témánk volt mailben, chaten, aztán utóbb telefonon is. Egy igazi lelki társra találtam benne, miközben mindketten, Ő is ... én is éltük a magunk kiegyensúlyozott, örömmel teli magánéletünket.
Aztán a téma néha lebegett, felmerült, majd épp' nem volt alkalmas egészen addig amíg otthoni gépről bejelentkezve rátértünk a dologra.
Ott volt a centi a gép mellett - ezt megírtam neki. - Állítsd fel!... ez volt a "feladata".
Jöttek a szavak a chatablakban. A szavak mondatokká, a mondatok képekké, a képek történetté alakultak a szemeim előtt. Beleéléssel, fantáziával, tehetséggel repített egy elképzelt helyszínre, két - létező - személy közé.
Beleéléssel leírt története nyomán előbb felhorgadt, majd dübörögni kezdtek bennem a hormonok. Ott ültem a monitor előtt és ki tudja hány km távolságra tőlem, ugyanúgy ott ült egy lány a PC-nél, akinek sztorija felizgatott, izgalomba hozott.
Nem tudom hány percig tartott míg a sztorija kibontakozott, aztán elérte azt a pontot, ahol a centit a kezembe vehettem.
Jellemző rám, hogy az eredményre most sem emlékszem tisztán. Visszakereshetném, de most lusta vagyok. 15 vagy 16 centire nyúlt a dárdám. Magyarán: tök átlagos.
Persze itt nem álltunk meg. Nem csináltunk - se Ő, se Én - soha ilyesmit. Valahogy ez olyan idegen volt mindkettőnktől. De új utakra tévedtünk - virtuálsian - kéz a kézben.
A folytatás azonban már egy másik történet...
