Talán éppen ha tizenhét éves megvoltam. Apám vitt haza kocsival. Az első ülésen ültem mellette. A lány a buszmegállóban állt. Kopottas (koptatott?) farmer, kis uniszex poló és egy piros táska, hetykén átvetve a vállán. Félhosszú szőke haja a válláig ért. Jól állt neki. Az egész jelenség olyan sportos, laza és belevaló volt.

Miközben az autó húzott felfelé a kaptatón, tekintetünk összeért. Nem khívóan, hanem szelíden és érdeklődően állta nézésemet. Ekkorra már rég el szoktam kapni a szememet, szégyenlős és önmagában is bizonytalan kamaszként. De ez most nem történt meg.

Tekintetünk összeolvadt és egymás pillantásának rabjaivá váltunk. Szemeinkkel végigéltünk egy szerelmet. Kíváncsiságot, vágyat, érdeklődést, játékot, haragot, cívódást és kibékülést. Emlékeimbe beleégtek a vonásai, az alakja, ahogy a szellőben meglibben egy hajtincse, félig eltakarva balszemét.

Volt benne valami édes, valami kacér. De nem kihívó. Őszinte és romlatlan nyíltság.

Pár másodpercig csak ő és csak én voltunk az univerzumban. Aztán a kocsi továbbhaladt és én elvesztettem a pillantását. A szívem még percekig hevesen dobogott az élménytől. Mintha hallhatatlanok volnánk és évszázadok keresése után, e távoli, félreeső tájon ismét egymásra bukkantunk volna. Mint akik hosszú és szenvedélyes szerelmet éltek át valamikor a múltban és azóta keresik a másik mikor és hol ölt testet bármilyen formában.

Napokig, hetekig próbáltam a legkülönbözőbb időpontokban arra járni, hátha megpillantom és megszólíthatom. Terveztem, hogy hogyan, miként elegyedek vele szóba. De az alkalom nem adatott meg többé.

Soha többé nem láttam azt a lányt. Ő volt életem legrövidebb szerelme. Csupán néhány - örökkévalóságnak tartó - mámoros pillanatig tartott.

Nem felejtem el.