Nem is tudjátok mekkora lelkierő kellett hozzá. Nem voltam már ébredező kamasz, hosszú évek, sokszor elfojtott és újra meg újra előtörő gondolat, mire az ember eljut odáig, hogy hát mégis....

Ha már a Kedves, vagy akik így kényeztettek előtte, olyan simán és annyira odaadóan nyelik. Micsoda dolog az, hogy nem tudom a saját ízemet?

Talán ha 5 éve, hogy egyszer aztán erőt vettem magamon és végleg elszántam magam. Hogy miért?! Hogy legalább tudjam....

Hülyeség mi?

Valamiért úgy éreztem, tudnom kell. A legcsekélyebb undor vagy visszatetsző érzés nem volt bennem soha aziránt, hogy puncit nyaljak, nyelvem elmerüljön az édes-sós barlangban. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy rossz tapasztalatom sem volt sohasem.

És a Kedves is valósággal ellágyult, amikor egy orális kényeztetés után, első alkalmak egyikénél, nem csak amolyan letudósan, felületesen, hanem tényleg mélyen és hosszan csókolóztam vele. Mert az nem számított. Abban az érzelmi állapotban kit érdekel??? És különben is. Ha ő megteszi nekem, nehogy már a magam nedve iránt finnyáskodjak.... a szájában.

Egy ízben, amikor még csak egy pásztorórát töltöttem Nála, megkérdeztem, hogy használhatom-e a Ő törölközőjét. Azt mondta, hogy ne hülyéskedjek már... belébújok, de azt azért megkérdezem, hogy a törölközőjéhez nyúlhatok-e?!

És igaza volt! Tényleg....

Node csak úgy natúr.... az nehezen ment. Egyszer. Legalább egyszer túllegyek rajta! Egy tavaszi reggel volt, amikor az első meleg napokat élvezhettük. A Kedves már elment otthonról, én meg ráérősen készülődtem. Mentem zuhanyozni.

Egy életem, egy halálom - alapon nekivágtam a projektnek. Reggel lévén még élénk volt a tesztoszteron bennem, a zuhany alatt állva hamar felpörgettem magam a megfelelő hangulatba.

A tarkómra ömlő forró vízsugár kellemesen elkábított masszírozó hatásával, a hátamon folyt le a víz, én pedig lassan, de biztosan rángattam magam édes görcsbe a zuhany alatt.

Csukott szemmel, könnyen és gyorsan adtam át magam a gyönyörnek. Arra már régen rájöttem, mennyivel erősebb a kéj, ha az ember lábujjhegyen állva adja meg magát az élvezetnek.

Csakhogy ezúttal fel kellett fognom valamit a sajátomból. Tenyeremre vettem az üveges folyadékot. Nagyot nyeltem magamban. Ez volt a legnehezebb pillanat.

Olyan lehettem, mint az első (igen bátor) ember, aki a történelemben rászánta magát, hogy megkóstolja az osztrigát... Azért gondoljatok bele, mi vehette rá azt az elődünket, hogy felfedezze az ízét???

Most egy rövid vicc kitérőnek:

- Doktor úr! Doktor úr! Szörnyű gyomorgörcseim vannak. Lehet, hogy az osztrigától van?

- Az attól függ - válaszolja az orvos - Milyen színe volt amikor felnyitotta?

- Hogyan???? Hát fel kellett volna nyitnom?

:-)

 Szóval becsuktam a szemem és életemet a az égieknek ajánlva, mindenre felkészülve lélekben, legyőztem gátlásaimat és belekóstoltam. Egy amolyan cicanyalintás erejéig...

Sós volt. Semmi egyéb.

Hát ez volna az...?

Gyorsan a zuhany alá tartottam a szám és bő vízzel kiöblítettem. Megvolt hát. Túlvagyok rajta.

Aztán eszembe jutott egy távoli emlékkép, amikor a félhomályban a Kedves fölém hajolt és azt rebegte:

- ...neked még az ízed is finom....

Ojha. Ebben nem biztos hogy egyetértünk! :-)