Nyáron történt. Horvátországban túráztunk, minden nap bejárva 100-150 km-t, előre meghatározott úticélokat szem előtt tartva. Gyönyörű nyár, makulátlan napsütés, ketten az autóban.
A kisördög persze ott volt a fejemben, leste, figyelte a lehetőséget hol tárulkozna lehetőség egy kis szabadtéri, lopott aktfotózásra valamilyen egzotikus környezetben.
Ha jól emlékszem a negyedik napon aztán eljött a pillanat. Egy szerpentines úton visszafelé, lehajtottam egy kanyarban, amit még délelőtt (odaúton) kiszemeltem magamnak. Egy elhagyatottnak tűnő és bezárt lovagvár, vagy kisebb kastély - ilyesmi - volt a lehajtó végén, az út fölött. Ez jó lesz!
A kocsit letettük a kaptató alján félreállva az út szélén. Megindultunk felfele, oldalamon a fényképezőgép, ami természetes egy turistaúton. Felértünk, a kapu zárva, a lovagvár felújítás alatt, de teljesen elhagyatott.
Körbejrátuk kívülről, megnézegettük, miközben én alig tudtam bármire odafigyelni amit láttam, eluralkodott rajtam az izgalom, fogaim összekoccantak a remegéstől. Ez komoly! Túlzásba viszem, mi?!
Formáltam a szavakat, próbálgattam a mondanivalómat, hogyan és mikor jöjjek elő az ötletemmel. Már a helyszín, a beállítás is meg volt komponálva a fejemben. Csupasz kőfalak közé ékelve, egy hatalmas (már restaurált) várkapu. Odaállítanám a Kedvest. A ruházata sem bonyolult. Mindent kigondoltam. hamar lekapja, leteszi a mellvéd falra, odaáll szandálban pucéran, lekapom és öltözik vissza. Az útról fellátni ide nem lehet, a kaptató, amin felöttünk a várhoz egy kanyar után hosszan belátható. Közvetlenül a vetkőzés előtt kimegyek a kanyarig, lenézek. Ha ott nincsen senki intek, hogy mehet a dolog és vagy jó 2-3 percig garantált, hogy nem ér oda fel hozzánk teremtett lélek sem. Minden ideális.
Végre - mielőtt indulnánk - előállok a farbával. A csajom ellenkezik. Jajjj,már.. megint. Neeee...
...és az ilyenkor szokásos körök. Rá kell(ett) volna hangolódnia, én tudom ezt. De nem ment neki. Hosszasan kérlelve magyarázom, milyen jó a helyszín, milyen ideális és megismételhetetlen a lehetőség, és mennyire biztonságos, hiszen a kanyartól takarva kétpercnyi gyalogút belátható fenntről. De nem. Rábeszélőképességben nem vagyok túl jó :-(
Van egy lélektani pillanat, ahol az ember elindul lefelé a spirálban. Onnantól minden ellenkezés csak önmagát erősíti, egyre nehezebb mégis beadni a derekát, belesüpped az ellenkezésbe. Érzem, szinte tapintom a pillanatot, ahol kicsúszik a kezemből a dolog. Nemrégen olvastam, más helyzetben egy hasonló tuszkolást :-). Az ilyesmi tehát nem csak velem történik meg.
Utolsó rohamra indulok a győzködésben. Se veszélye, se hátránya, viszont egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Elmennék most a fordulóig, lenéznék az útig, ha nem jön éppen felefelé senki, 2 perc garantált és háborítatlan aktfotózás. Csak néhány kép, ennyi az egész.. de már magam sem hiszek benne, csak saját megnyugtatásomra teszem, hogy megtettem amit csak lehetett.
A Kedves azonban váratlanul reagál, új lapot húz elő:
- Miért nem?! - kérdésemre úgy válaszol:
- Miért nem vetkőzöl le inkább Te ?
Hoppá! Erre nem tudok mit mondani. Váratlanul ér. Egy pillanatra megint átfut az izgalom, a borzongás... mi lenne ha?! Ez még sosem jutott eszembe. Persze mi értelme volna (figyelem! vegytiszta férfisovinizmus következik!) egy meztelen pasit fotózni a várkapu előtt?! Amennyire én tudom, a Kedvesemet viceversa sosem foglalkoztatta a gondolat. Legalábbis eddig.
Persze lehet, hogy most sem, pusztán riposztnak szánta. De az átsuhanó gondolat - bevallom - izgalomba hoz. Hátha rákap Ő is az aktok ízére. A fényképezőgép mindkét oldalán. Hátha ezután mindig könnyebb lesz rávenni, hogy meztelenül álljon a kamera elé. Még annak árán is, hogy tőlem is elvárja viszont....
A lehetőség borzongató. Tétovázom. Kis moped hangját hallom a szerpentinútról. Fontolgatva a váratlan helyzetet magamban, visszaindulok a kanyarhoz, hogy lenézzek mi van ott. Lenn a parkoló kocsink mellett egy kismotor áll, egy munkásruhába öltözött ferfi - kezében zacskóval - éppen elindul felfelé. Game over. A lehetőség elúszott.
Ha nem megyek vissza és nem nézek le elővigyázatosságból, a gondnok valószínűleg pont akkor kanyarodik be a várkapu elé, amikor vagy a csajom, vagy én (bárhogy is alakult volna) anyaszült meztelenül pózol a másik előtt. Jujj.
Lefelé bandukolva félúton találkozunk. Biccentünk egymásnak. Látom a kezében lévő nejlonban zsömle, tej, felvágott.
Páromat megnyugtatom, a lehetősége is ki volt zárva annak, hogy beégjünk. Hiszen éppen ezért néztem le az útra. Kétkedik. Azt viszont látom rajta, hogy kissé sajnálja, tényleg ritka lehetőség lett volna egy egyedi akthoz. Illetve mégsem, mert jött a gondnok. Nem vesztettünk tehát semmit.
De még aznap este kompenzál engem, amikor kettesben teljesen egyedül maradunk a bezárt motelben. A bejáratot kulcsra zártuk, én kezemben a fényképezőgéppel, ő egyetlen magassarkú szandálban és csupaszon, kimegyünk a folyosóra.
De ez már egy másik poszt története...
