Amikor van kivel, de nincsen hol. Túl fiatalok és túl hamvasak voltunk (nomeg csórók is...), hogy egyetemistaként szobára menjünk. Nem is nagyon voltak ilyen helyek néhány órára. Vagy amik voltak azok meg.... na hagyjuk.
Kellemes koranyári este volt (talán május?), a kihalt Károlyi park egy padján találtunk menedéket. Beszélgettünk, csókolóztunk. Ölembe ült a lány, kezem hosszú szoknyája alatt kalandozott. Miközben ajkaink kitartó csókban egyesültek, megszabadítottam bugyijától, szabad utat engedve ujjaimnak puncijába. Egyre hevesebb sóhajok kísérték játékomat a lába közén. Ha néha át is vágott valaki a parkon, csak egy összebújó szerelmespárt láthatott, legmerészebb gondolataiban talán sejtve, mi is zajlik a félreeső padon valójában.
A leány végül nem engedte beteljesítenem örömét. Túlhevült, majd izgalma tetőfokán zavarbajött és inkább abbahagytuk. Valamiért mégis megmaradt annak a negyedórának az emléke.
A második helyszín a Múzeumkert. A szereplők ugyanazok. Ez már nyári délután volt, az évszázados liget, Rádió felőli oldalán találtunk egy csendes és félreeső búvóhelyet. Ezúttal már nem csak én, hanem a lány keze is kedveskedett. Hazaindulás előtt a városban jártunk és sétánk során tértünk be ide, hogy a délutáni légyottra (mire megürül a lakás) felajzottan jussunk az ágyba. Mikor ideje volt indulnunk, végre felkerekedtünk. Irány a Metró. Szembejövet az első döbbenet. Anyámék szembeszomszédja sétált kézenfogva, egy idegen nővel. Hoppá!
Kölcsönösen úgy tettünk, mint aki nem vett észre semmit. A fia nagyjából velem egykorú. Továbbhaladva a kijárat felé egy kisebb társaság. Néhány fiú és lány. Mind egyetemisták. Egyetemista korúak. Söröztek, cigiztek két padot elfoglalva a hevenyészett pinkikjük számára.
Ami zavaró volt, hogy mindannyian furcsa, irónikus mosollyal néztek rám. Mintha pontosan tudták volna, mit műveltünk a csajommal néhány perccel ezelőtt. Tekintetem összeakad az egyik szőke lányéval. Ajkán ugyanaz a mosoly, kezében félig leégett cigaretta. Lilára festett hajtincs lóg a jobb szemébe.
- Nem lehet, hogy tudják! - fut át rajtam - csak paranoid vagyok. Innen képtelenség odalátni.
Magamat nyugtatva haladunk tovább pillantásaik kereszttüzében. Már a sarkon túl járunk, mire észreveszem, hogy éppen "ott" egy folt van a világos vászonnadrágomon. Korábban még ágaskodó férfiasságom visszaernyedvén kiengedte magából az előnedvet. Nyilván azonnal értették, hogy bizonyára nem bepisiltem.
