Van itt ez a házi aktfotózás téma....
Ez mióta az eszemet tudom, mindig is foglalkoztatott. Valahol az erotika és az alkotás mezsgyéjén.
Mert - őszintén - az ilyesmi nem csak a szexről szól. Minek kellene kamerát a kézbe venni, ha ott van előtted meztelenül a Kedvesed?
És aki fotózott már - bármilyen műkedvelő szinten is, ahogyan én - az jól ismeri a borzongás, a vágy érzését, amikor leül, hogy megnézze a fotókat.
Igen! Persze hogy kívánom. Másképpen nem is lehet jó képeket csinálni szerintem. És az is másodlagos, hogy ezek a képek mennyire jók. Nyilván nem leszünk egy Helmut Newton szintjén, de nem is ez a cél. Azok - miként ennek a blognak a fotói is - legfeljebb ihletként funkcionálnak arra, hogy milyen pózban és környezetben szeretnénk megörökíteni kedvesünket a jövőnek.
Nem hiszem, hogy a próbálkozók közül én volnék az egyetlen, aki időről-időre élvezettel nézi újra pikáns fotóit, amiket ráadásul magam alkottam. Annyi szép emlék, képzet kötődik szinte mindegyikhez...
Az első ilyen fotókat az első csajommal készítettük egymásról. Igen, Ő rólam és én Róla. Ha jól emlékszem Egerben volt ez, egy kis panzióban ahol megszálltunk. Jó régen volt. Hol voltak még akkor a digitális fényképezőgépek?! Amit elkattintottál, annak sikerülnie kellett. Vagy nem. És ez még csak az egyik fele.
Utána jött az előhívás.
Annak a bizonyos sorozatnak az előhívatása. A rutinosabbak az első pár-, és az utolsó pár képre valamilyen teljesen közömbös, szokványos képet csináltak figyelemelterelőnek, de ami közte volt...!
Az ember minden eladó pillantását a bőrén érezte. Mintha mindannyian tudnák.... Aztán kijöttünk a fotóstól és belenéztünk. Ott voltunk mindketten a képeken premierben. Jájj! Ezek voltak az első lépések.
A digigépek korszakában már a laptopra, vagy CD-re kiírva, biztonságosan elrejtve ("magánhasználatra" címke) könnyű mindezt visszanézni. A fontos - és a legjelentősebb aggály - persze, hogy ne kerüljenek illetéktelen kezekbe még véletlenül sem.
Azt hiszem ebből az utóbbiból adódik a Kedves minden szeszélye és kiismerhetetlensége. Hogy van amikor kategórikusan és örökre kizárja az aktfotózás minden lehetőségét, máskor pedig... máskor pedig szinte szeretkezik a kamerával. Affene sem érti a nőket :-)
Egy időben sokat vitáztunk arról, hogy - szerinte - mennyire felesleges így fotózni. Ahhoz hogy jó minőségű, elfogadható aktok készüljenek, rengeteg előkészület, fény, beállítás, objektív és miegyéb kell. Órákat jelent. Sminket, ruhát, fénybeállítást.
Eszköztelen voltam ezekben a vitákban, hiszen az exével - többek között - fotósboltot is vittek. Értett a fotózáshoz és kedvelte is. Egyszer a volt férjével elhatározták, hogy csináltatnak róla egy sorozatot (futó pillanatokig ui. modellkedett).
Kiderült, ehhez egy egész nap kell(ene).
Az én érvem mindössze az volt, nem akarok művészi képeket róla, csak szeretném megörökíteni, úgy ahogyan én látom és ahogyan egyes fotók inspirálnak (a blog alapanyagául szolgáló fotók éppen az ilyen ötletek tendenciózus gyűjtéséből gyülemlett fel).
Persze ebből az is következik, hogy egy (nemlétező) kívülálló egészen mást látna egy saját készítésű aktképen, mint én magam. De nem is érdekel.
Ezekután a legnagyob elismerés mégis az volt, amikor a Kedvesnek tetszett egyik, vagy másik róla készített "művem". Engem inspirál, neki ösztönzést ad. Sőt, olyan is volt, amit megmutatott (engedett megmutatni) közülük már közös barátunknak, egyben valahavolt régi pasijának.
