Lakásunk alsó szintje egyetlen, viszonylag nagy légtér. Onnan nyílik a fürdőszoba. Bárhonnan látható. Az együtt töltött éveink során a Kedvest lassan, de biztosan rászoktattam (megköveteltem?) a meztelenkedésre. Nincs pizsama rajta éjjel az ágyban, ha csak lehet, meztelenül napozik (no bikinifoltok!), fürdőkben, szaunákban, gőzben - ahol ez lehetséges és szokás - hanyagoljuk a textilt. Mondjuk nudista strand az nem volt. De valahogy nem is hiányzik.

Így aztán az otthonban is eluralkodott a meztelenség. Tendenciózusan (és önmagától) átlátszó zuhanyfüggönyünk van, kánikulai estéken pedig nem ritka, hogy egy szál semmiben főz, olvas, vagy nézzük a TV-t a kanapé hűs bőrfelületén egymáshoz simulva.

De a fürdőszoba, az a kedvencem! Két fix élvezet van a mindennapjaimban. Az egyik a nap végén, amikor egymáshoz bújva érzem a bőre melegét, fogom a csupasz testét, szinte tapadok rá.

A másik még reggel. Amikor a reggeli utáni fogmosás, cicomázás közben, ahogy a tükör előtt állva éppen arcot rajzol magának, miközben én (meggyőződésem, hogy a Kedves pontosan tudatában van ennek) a csupasz, kerek popsiját fixírozom megunhatatlanul, ha odébb mozdul, akkor a tükrön át "manidnerből" a testét. Végszóként lágyan ringó kebleinek látványa és a pici fazoncsík a lábaközén, amint a lépcsőn megy fel a hálószobába. Ez a záróakkordunk.

A reggeli premiernek vége.