Mindig is gátlásos voltam a nőkkel kapcsolatban. Talán ezért is volt olyan kevés egyéjszakás, alkalmi kapcsolatom az életben. Nem a kapcsolatteremtésben, a megszólalásban, a beszélgetésben volt a difi. Hanem... Minden kezdődő, alakuló kapcsolatnak van egy lélektani pontja, amikor a kölcsönös szimpátia, vonzódás "átlendül".

Ami után már nem csak jelzések, pillantások és mosolyok vannak. Ez nagyjából az első csók, a kézfogás vagy valami ilyesmi. Amikor már minden kétkedés eloszlik, hogy nem értettem félre a másikat. Igen, Ő is akar engem. Mert az ember hajlamos önsorsrontó lenni és a legegyértelműbb helyzetből is kihátrálni, mondván: áááá úgysem akarja, csak én képzelem bele. A férfiak örök dilemmája ez: megtalálni a középutat aközött, hogy túl nyomulós vagy éppen ellenkezőleg egy balfék legyen. Hmmmm.

Majd' egy éve ismertük már egymást. Sokat dumáltunk, találkoztunk, sms-eztünk és maileztünk. Nyilvánvaló volt, hogy vibrál közöttünk a levegő, mégis hónapoknak kellett eltelnie, mire egyszer, először kettesben elmentünk valahová. Vacsorázni.

Utólag azt mondta, hogy akkor és ott nézett először a szemembe. "Úgy"!

Egész este sem feszült csend, kínos témakeresés, semmi ilyen nem volt. Úgy szaladt el az a pár óra, mintha csak percekre futottunk volna össze.

Hazavittem kocsival. Sötét volt már és esett az eső. Leparkoltam a háza előtt, de még mindig ömlött belőlünk a szó.

Majd eljött a pillanat és felémfordulva a kocsiülésen megkérdezett:

- Feljössz?

Rövid hezitálás után úgy feleltem, most nem, de ha legközelebb találkozunk....

Később megtudtam, ez volt az a pont, ahol végleg beloptam magam a szívébe. Ő a mostani Kedvesem.

A történetnek már 9 éve.