Évekkel ezelőtt történt, hogy egy baráti párral (aki régebben olvasgatja a blogot, azoknak: Enikőékkel) egy hétre Olaszországba mentünk.

Az egyik napot Milánónak szenteltük, szokás szerint térdig lejárva a lábunkat (másik verzióban: kávéházról kávéházra járva), de végül megtaláltunk mindent amit akartunk, megnéztünk mindent amit terveztünk. Megvolt az iszonyúan finom macchiato, az olasz fagyi, a belváros, a Dóm.... Beesteledett, tulajdonképpen indulhattunk is haza a cómoi tó partján bérelt szállásunkra (csak egy panzió volt, úgyhogy nem kell irigykedni :-P).

Már a kocsiban ültünk (én vezettem), amikor a Kedvesnek beugrott, hogy itt voltunk Milánóban és Ő még nem látta a Scalát!

Négyesünkből ketten (Enikő és én) nem kifejezetten állíthatjuk azt magunkról, hogy az életünk elképzelhetetlen volna e kornyikálós műfaj nélkül. Inkább elviseljük, semmint szeretjük - maradjunk ennyiben.

A Szobrászsrác meg a Kedves, viszont akár órákig el tudnak beszélgetni egymással a Toscáról, vagy a Traviátáról. Toleráns embernek születtem, elviselem.

Nosza nem volt mit tenni, térkép és dzsípíesz nélkül, nekiláttam néhány kört tenni találomra az éjszakai csúcsforgalomban, hátha ráakadok a milánói Scalára az ismeretlen városban.

Egyszercsak - egy távoli, reménybeli épület láttán - a Kedves kiáltása belehasított az utastér fáradt csendjébe:

- Ha ez a Scala, én most itt helyben lesz..lak!

Ember még nem akarta látni a milánói Scala-t, mint én akkor!

:-)