- Ezt én tettem? Ez én volnék? - nem is érzem mi van bennem igazán. Hisz' semmit nem adtam, csak pusztán magamat. Az ami vagyok. Tudom, hogy régen rossz és rövid játszma lenne, de úgyis képtelen vagyok rá még csak megpróbálni is, ha imponálni akarnék, megjátszani mást mint ami vagyok.

Azok ott tényleg könnyek... Ijedtség ez, de nem visszariadok. Persze jól esik, de erre nem számítottam. Nem akartam semmiféle hatást elérni. És erre tessék! Éreztem már ilyet. Egyszer. Régen. Spontán és önként olvad össze az énünk. Ismeretlen régi ismerős.

Csókunkban, mintha kizökkent volna a világ. megállt az idő, megszűnt minden körülöttünk. Csak hülye mézes mázos költők szoktak ilyet írni, de kikapcsolt a tudatom, a látásom. Nem éreztem a karjaimat a lábamat, a testemet. Mintha egy lebegő, testetlen lény volnék, egyetlen érzékszervem van csupán, ahol összeérek vele. Egy csókban, abban a csókban valósulok meg. Utána pedig az aki akkor és közben vagyok meg is szűnik létezni. A csókénem.

Ájuláshoz, eszméletvesztéshez hasonló érzés volt. A lényem visszaszáll az élménytől bódult testbe hirtelen. Megint érzem magamat. van testem, van fülem, lábam. Érzem magamon a karjait és érzem Őt a karjaim között.

Soha... de soha nem emeltem fel még nőt. És most megtettem.

Mielőtt elhatároztam volna, a karjaim már mozdultak, a derekam lendült és felkaptam, mint egy tollpihét. Egy rámbízott édes, törékeny tárgyat. Mintha veszélyben volna itt a teraszon.

Ösztönös mozdulattal, vállamat használva félrebillentem a nehéz függönyt, mely takarja az éj sötét szemeitől a szoba nyugodt és sejtelmes belsőjét.

Csípője, ahogy tartom a karjaimban, hozzásimul a dárdámhoz. Szinte illetlen dolognak érzem a megihletett pillanathoz. Olyan állati, olyan nyers. Átfut az agyamon, remélem nem zavarja. A nőknél sosem lehet tudni

Közben néz rám. Elmerülve. Nem kell szó, nincs szónak helye most. Valójában, mintha nem is rám nézne... Hanem valahol messze túl, a semmibe.

Arra a ködlényre, amelyik az imént visszazuhant a testembe és belül irányít, figyel, érez.
Szemeim az ölemben tartott testen végigsiklanak.

Kezem foglalt, tekintetemmel símogatom térdét, titkokat rejtő ölét.

Háta melegen a karomra simul. Testének pihe súlyával. Vajon megerősödtem? Vagy ennyire könnyű. Vagy itt most a gravitáció megilletődötten visszavonult.

- Hülye vagy! - mondom belül röhögve magamnak. Hát te bármit el tudsz komolytalankodni?

Mielőtt vissznyerném hangulatomat, majdnem katasztrófa történik.

Bal lábammal az ágyhoz közelítve, karjaimmal a nővel, a NŐvel, belerugok a szék lábába.
Felsikkant, de nem ijed meg. Nevet. Kacag. Csilingel a hangja, mint akivel mókát űznek. Élvezi.

Bolond ez a lány és én elmerülök bolondságának minden szegletében.

A jég utolsó darabja utat talál az ágyékomba. Ezt ő nem tudja.
Pont besimul oda, borzongató hideggel fészkeli be magát a golyók közé. Hatalmas lelkierő kell, hogy ne reagáljak. Jelét se adjam. Ez tovább izgat.

Első gondolattal az ágyra fektetném.
De nem teszem.
Háttal fordulok és leteszem.

Játékunk, viaskodásunk, évődésünk zamata beleivódott a zsigereimbe.

És mint a lesből támadó fenevad, amelynek az előbb csak a szeme villanását látta volna a dzsungel sötétjében, az összeolvadásunk küszöbén megint rámugrik és átveszi az irányítást.

Képes lehetek elrontani most mindent.

Amikor átszellemülten és egymásba olvadva ringatózhatnánk a másik érzéseiben és testében, most megint fordítok egyet a hangulaton. Hülye vagyok, ez már biztos. De ilyenkor nem tudatosan tesz az ember. Engedi, hogy az első impulzus irányítsa.

Most elronthatok mindent - mondom magamnak, de csak mint egy külső és tehetetlen szemlélő. Ráhatásom nincs arra, amit teszek.
 
Szinte érzem, ahogyan másik fény villan a pupillámon. A vadászösztön zöld szikrája. csak remélni tudom, hogy tetszik neki és nem küld el a fenébe. Mindegy is.

A dolgok irányítása már régen kicsúszott a kezemből. Amikor a szememet eltakarta. Csak éneim játéka vagyok. Meg az övé.

És tudnia kell, ha ő játszik velem, mesterien bizsergeti legbensőbb énemet, akkor nem olvadok el tőle, hanem felnövök hozzá. Közben pedig - micsoda egy csapda - éppen ezzel ejt rabul.
 
Egy tétova fél lépést eltávolodom az ágytól. Fürkészem, hogy mit szól, csalódott-e?
Pehelykönnyűen leengedem a lábait a földre, másik karommal felegyenesítem a derekát, amíg áll és talán tétován, de néz engem.
 
Szemem sarkából egy pillanatra meglátom, ahogy kioldott nyakkendőm, mint eggy kukkoló kígyó, félig belóg a függöny alatt a teraszról. Olyan, mintha leskelődne. Már megint hülye vagyok - konstatálom, de ezúttal ez nem zökkent ki.
 
Állunk egymással szemben. Némán. Úgy érzem fölémagasodok. Nem szoktam ilyet. De most mintha élvezné, hogy nálam a kezdeményezés. Tegyél amit akarsz végre - üvölti a szeme némán.

Megkapod.
Meg akarlak lepni, döbbenteni.
Úgy, hogy váratlan legyen, de tetszen is. Nahiszen...
 
Két kezem végigcsúszik meztelen vállain, le a karján. Szemem a szemében függ, majd végigsiklik rövid ruháján.
Nem akarom látni mi van alatta.
Tudni akarom!
 
Ihletett csendünket saját hangom szakítja meg hirtelen. Mintha valaki más beszélne a számból.
 
Vetkőzz le!
Teljesen!
A cipőd maradjon rajtad, semmi más!

Nézem, vizslatom a reakcióját, nem szól semmit. Szemeivel beszél. Ezt kéne most megfejtenem.
 
Hátralépek az ágy széléhez és mint egy márványszobor, mozdulatlanul nézek, várok, iszom magamba a látványt amire számítok.
 
Itt állok talpig felöltözve, csupán nyakkendőmet veszítve. Még cipőben. Állok és nézek. Nézem őt.
Vajon kiszolgáltatottnak érzi magát?
Újabb cselt lép meg, mint egy kiismerhetetlen cselgáncsos. Vagy átadja magát a játékomnak és élvezi.
Rám bízza magát, hagyja hogy tegye amit mondtam?
 
Állok a szobában. tekintetünk egymáséba akad. Mozdulatlan vagyok. Csak a szemeit látom.

Szentté válik a pillanat. Meztelenül akarom látni őt magam előtt. Teljesen meztelenül.
Csak a cipőjét hagyni rajta, hogy nőiségét nem eltakarja, hanem megélje.
 
Később majd az is lekerül.
 
Szeretném tudni, mindennél jobban tudni, mit gondol, mit érez most?