Kezei szabadultával azonnal átöleli derekamat és lágyan megcsókolja a hasamat valahol a köldököm környékén. Lecsusszan a székről és máris előttem térdel, átölelve tart.

Kellemesen borzongok. Máris imádom, ahogyan a karjai védőn körülvesznek és tartanak, pedig ma találkoztunk életünkben először fizikai valóságunkban. Most már határozottabban és rámenősebben csókol, ezúttal egyenesen a köldökömbe. Cikáznak bennem, rajtam, egész testemben és bőröm egész felületén az apró feszültséghullámok. Lejjebb csusszannak kezei, tenyere simítja, majd megmarkolja fenekemet.

Arcát átszellemülten ágyékomba fúrva gyengéd csókot lehel a dombra. Ohh, mennyei apró tűszúrások, az izgalom áramköreinek felvillanó hírnökei, egész testem egyetlen nagy sóhaj és remegés, felszíne csupa libabőr.

Nem tudom, nyögtem-e vagy sem, de a tudatom (tudatalattim?) bizonyára igen. Nyelvével lefelé indul combomon, majd a másikon. Foggal-ajakkal megragadja a combfix piócaként tapadó karimáját és megpróbálja lehúzni rólam. Tétován indul kezem, de megelőz: hátul bedugja a szilikoncsík alá az ujjait és lecuppantja rólam a ragaszkodó ruhadarabot.

Ahogyan húzza lefelé, érzem forró leheletét combom bőrén. Térdemig jut, majd ujjait enyémekbe kulcsolva feláll. Úgy kapaszkodunk egymás kezébe, mintha már el sem akarnánk engedni egymást. Olyan szerelem árad a tekintetéből, hogy azt érzem, megolvaszt. Lábaim viaszként puhulnak, bensőm lángol, egy pillanatra tehetetlen vagyok. Elvesztem, érzem. Vajon ő érzi-e?

Távolból hallom a hangját, pedig közvetlen közelről suttogja:

- Gyere velem ki a teraszra. Ott megszabadítalak.

Inkább andalgok, mint megyek, de lényeg, hogy valahogyan kibotorkálok a teraszra a kezébe, mint mentőövbe kapaszkodva. Érezhet valamit, mert szinte azonnal felültet az asztalra, miután szinte öntudatlanul arrébb tolom a pezsgőspoharakat. Leereszkedik térdeim magasságába és csókokkal halmozva el végig mindkét lábszáramat, bokámig lecsúsztatja a combfixeket. Lazán lecsatolja a cipőimet, én meg hirtelen magam dobom le a két neccet.

Felemelkedik és derekamnál fogva engem is talpra állít. Kellemesen langyosak még a kövek a teraszon, bár a nap már lenyugodott. Hogy mikor is? Időérzékem cserben hagyott. Időn és téren kívül vagyunk, csak ő meg én, a mi kis univerzumunkban, mint egy burokban, mely óvón körbeölel, mégis a végtelenig képes tágulni a pillanat törtrésze alatt.

Ahogyan félig a derekamat, félig a fenekemet átkarolva, pillantásával fogva tart, mintha hallanám suttogását:

- Csókolj hát meg végre... - de lehet, hogy csak saját vágyamat hallom kicsendülni a fülemben doboló vér felerősített szívdobbanásai közül.

Az a tekintet... Ahogy újra csókban egyesülnek ajkaink, behunyja a szemét, de én tovább nézem, szinte égetem tekintetének emlékét retinámon keresztül az agyamba. Örökre, hogy soha ne feledjem.

Aztán szétválunk, én háttal a korlátnak és a csillagfényes estének. A sötétítő függönyön keresztül a szobából kiszűrődő kevés fény glóriát von feje köré. Mint egy angyal... és nem is tud róla!

Javíthatatlan romantikus vagy! - mondom magamnak.

Ekkor felszisszenek és a pillanat törékeny varázsa szilánkokra hullik: hátam a hideg korláthoz ér. Ő a hajamba kócol, majd mint egy filmrendező vagy művészi fotós, hátralép és szemügyre vesz.

Simogat és borzongat a pillantása. Nem zavar egy cseppet sem. Sőt. Elbűvöl, ahogyan láthatóan őt is a látvány. NŐ vagyok, és ezt most felerősítve érzem át, tekintetének hatására. Egy végtelen pillanat múlva kezemben a pezsgőspohár, bizonyára ő adta ide. Koccintunk, iszunk, de olyanformán szippantjuk fel azt a néhány kortyot, mint a halálraítélt az utolsó cigaretta füstjét. Poharak félre, betöltötték szerepüket, pihenhetnek.
Hajamba túrva magához húzza a fejemet, szemembe csókol, majd a fülembe súgja:

 - Meztelen vagy, ahogy akartalak. Mondd el most mire vágysz...

Olyan ez, mint egy jutalom. Mintha átmentem volna valamilyen "vizsgán". Ne légy hülye - figyelmeztetem magam - nincs semmiféle vizsga. Nem is volt. Csak éppen most átcsúsztatok egy másik szintre, egy másik hangulatba, érzelmi állapotba. Ő is ellágyult, csak rá kell nézned.

Nagy levegőt veszek és mélyen a tekintetébe fúródva-kapaszkodva tekintetemmel, belülről lázban égve és remegve megszólalok:

 - Édesem... El kell mondanom valamit. Lehet, hogy a későbbiekben az est folyamán átszakad majd bennem a tudatosság maradék gátja, és akkor... talán ki fogom majd mondani azt... amit szeretnék, ha úgy fogadnál tőlem, mint egy nagyon jó baráttól, akit több ezer éve ismersz.

Úgy fogadd, ahogyan nyújtom: szívem legmélyéből szíved legmélyéig. Ha mégsem mondanám ki, akkor is vedd úgy, hogy átadtam ezt az ajándékot neked, és tedd el, temesd el magadban jó mélyre. Őrizd meg, kísérjen és melengessen téged, valahányszor rám vagy az együtt töltött esténkre gondolsz majd. Ne legyenek kétségeid az érzés őszintesége felől. Vidd magaddal, és soha nem kell többet rászánnod egy-egy édes, titkos gondolatszikránál. Köszönöm, hogy neked adhatom.

Elkerekednek szemei. Tudom, érzem, hogy elevenébe vág, szívéig hatol, amit mondtam. TUDJA, hogy mit mondtam. Tudja és érzi. Így van ez jól. Kölcsönös, az életemet tenném rá. És mégsem köt bennünket ez a kölcsönösség. Inkább felold, felszabadít. Ennek a pillanatnak a komolysága csak gazdagítja egész estés játékunk vibráló színeit.

Megkönnyebbültem, hogy kimondatlanul is kimondtam azt, ami már jó ideje gyűlt és formálódott bennem. Akarom, hogy tudja. Akarom, hogy jó legyen neki, nekem, nekünk együtt addig a néhány végtelen óráig, amennyit egymásnak ajándékozunk, ajándékozhatunk.

Lelkem mélyéből kívánom őt, és ez nem csak a hús kívánsága, és főleg nem a húsé. Egyszer, régesrégen azt mondta nekem, hogy ő meg én, mint a puzzle két darabkája. Az összeillesztés pillanata eljött. Néhány fényév-pillanatig együtt lesznek az összeillő darabok, majd szétválnak újra és követik saját sorsukat tovább. Keserűség nem lesz ebben az elválásban, csak a boldog beteljesülés nem halványuló emléke, mely elkíséri őket a rájuk váró további évezredeken át...

Jajj. Kábultan ébredek rá, hogy szorosan összefonódva-ölelkezve állunk még mindig a teraszon, és én újra elvesztem a tekintetében. Lélegzetelállítóan szoros az ölelése. Lassan kibontakozom karjaiból és megkérem, hogy hozzon ki egy takarót.

Ettől a váltástól újra éberré válik a tekintete, szinte látom, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek.

Nem kérdez, bemegy, kihozza a takarót. Lehajolok és megfogom a lelógó végét, majd egy fejmozdulattal jelzem, hogy azt szeretném, ha leterítenénk a kőre. Felcsillan a szeme, értőn és egyetértőn. Amikor elkészül a fekhely, mely a félúton helyezkedik el a csillagos ég és a zárt szoba között, mintegy kompromisszumként áthidalva a végletes lehetőségeket, leülök és lehúzom őt is magam mellé.

Rámutatok a cipőjére, erre azonnal lerúgja magáról. Mellém dől a takaróra, én meg befészkelem magam a karjai közé. Úgy érzem, ott a helyem. Háttal vagyok neki, ő a nagy kifli, én a kis kifli. Az égen a harmadik kifli, a fogyó hold, hidegen és távolian tekint le ránk, halandókra.

Úristen! Máskor nem iszom pezsgőt. Már elfelejtettem, mennyire nem tesz jót nekem.

Megfordulok, mintegy lebirkózva őt, a hátára fektetem. Lassan, izgalomtól hideg ujjaimmal elkezdem tovább gombolni az ingét. Látom, ahogy a félhomályban csillog a szeme. Engem néz, miközben egyik kezét felemeli és a hajamba túr a tarkómon. Ó, mennyire szeretem ezt! Olyan izgató, és picit birtokba vevő mozdulat. Rámosolygok, huncutul, vidáman, kacéran. Itt térdelek fölötte, mégis úgy érzem egy pillanatra, mintha "alul" lennék. Azért vagyok itt, hogy kiszolgáljam vágyát. Eljátszadozom a gondolattal, ízlelgetem magamban:

uram és parancsolóm... Valamit megláthatott a szememben felvillanó pajkosságból, nagyon kevés híja, hogy nem kacagom el magam. Na tessék! Az előbb még filozófiai mélységekben, most meg csintalan hangulati magaslatokban. Tényleg gyagya vagyok. Még jó, hogy ő sem "normális", érzem, tudom, hisz évezredek óta ISMEREM.

Előttem fekszik lecsupaszított mellkassal. Játszadozni kezdek rajta, körmömmel karistolom, ujjbegyeimmel csiklandozom, de nem nevetést akarok fakasztani belőle a csiklandozással, hanem érzéki remegést, izgalmat. Követhetetlen ábrákat rajzolnak mellkasára ujjaim, néha-néha finoman érintve mellbimbóit. Lehajtott fejjel a hajamat is végighúzom rajta, majd a mellette térdelő pozíciómból váltok: átlendítem fölötte egyik lábamat és úgy, ahogyan van, majdnem teljesen felöltözve, lovaglóülésbe helyezkedem rajta.

Érzem a nadrágján keresztül meredező férfiasságát. Fészkelődöm rajta egy picit, izgat, ahogyan a ráboruló szövet odadörzsölődik csupasz puncimhoz. Halkan, visszafogottan nyög egyet, inkább csak sóhaj. Nem türelmetlen, vagy legalábbis nem mutatja. Úgy érzem, ettől a pillanattól (vagy talán már egy korábbitól) kezdve átengedte magát az én kényemnek-kedvemnek. Nem mintha ez nem fordulhatna újra át bármelyik percben, de most határozottan úgy érzem, hogy elömlött benne a megadás, a kíváncsi várakozás, az odaadás.

Picit előrébb csusszanok, most inkább a hasán ülök, mint az ágyékán. Egyik kezemmel megtámaszkodom mellkasán, másikkal pedig hátranyúlok és lehúzom a zippzárját. Végig az arcát nézem közben.

Hmmmm... ez pont az a típusú boxeralsó, így tapintásra, mint amit elképzeltem rajta, és amit kedvelek. Először csak a vékony anyagon keresztül simítom végig és tapogatom körbe a farkát. Most szinte lángot vet a tekintete. Hallom a fejemben a kattanást, az ellágyulásnak vége, szinte kiáltanak az idegsejtjei, hogy "te ribanc!"

Annyira hangos bennem a képzeletbeli hang, hogy a pillanat törtrészéig kétkedve nézek rá: most valóban kiáltott, vagy csak képzeltem? Hirtelen elhatározással benyúlok jéghideg kezemmel az alsójába és megragadom az ágaskodó, kínálkozó-követelőző fenevadat.

Ujjaimmal gyűrűt, mit gyűrűt, bilincset formálok köréje a tövénél, továbbra is szemébe mélyesztve a tekintetemet. Mellkasán támaszkodó kezem körmeit belevájom húsába, egy azonosíthatatlan pillanatig farkasszemet nézve tekintetében lüktető vággyal, majd hirtelen mindkét kezem fogásán-nyomásán lazítok.

Végigsimítok a farkán, a végén megérezve és kissé elkenve egy gyönyörcseppet, majd előretámaszkodom azzal a kezemmel is, felemelem a fenekemet és lassan elkezdek tolatni.

Úgy csúszom hátra égnek meredő dárdája fölött, hogy az végigsúrolja fenekem árkát, nedves rózsámat, majd előbukkan vénuszdombom előtt, ahogyan hátsómmal ráereszkedem a combjára. Nem bírom megállni mosolygás nélkül, ahogy lassan lehajolok és először csak ráfújok-lehelek, majd végül finom csókot helyezek alig odaérintett ajkaimmal dárdája hegyére.

 - Örülök, hogy megismerhetem, uram - és hátravetett fejjel kacagok, kacagok felszabadultan. Ő - bármennyire is felkészítettem a jelenségre, (a helyzetre magára nem lehet, ugyebár) - néma megdöbbenéssel reagál, de csak egy ezredmásodperc, és máris összeszedi magát.
 - Bolond egy lány vagy te - mondja halkan, immár mosolyogva.