A Kedves imád a nyaralóba járni. Csillapíthatatlan mohósággal várja a lehetőséget, mikor megyünk már ki nyaraink kedvenc menedékébe, amint kisüt a nap. Nem bír nyugton maradni, hajtja a vére. Öntöz, ültet, füvet nyír, mettszi a fákat, mindig talál valami tennivalót. A legnagyobb nyári nyugiban is előfordul, hogy hajnalban arra ébredek, nincs már mellettem, lentről a fűkasza hangja hallatszik. Függő...

Közeleg a tavasz (?). Megint forr a vére. Ki kéne menni a hétvégén. Egymáshoz bújva fekszünk itthon az ágyban, ezúttal én fekszem kiskanálban. Karja átfonódik a derekamon és elkezd búgni mély hangján a tarkómba:

- Megvettem a fűmagot, itt vannak az új tárcsák a fűnyíróhoz, hétvégén menjünk ki a telekre, már derékig érhet a fű. Muszáj kimenni, jó?

- Édesem, hogy is mondhatnék nemet, mikor közben a kezedben tartod a mogyoróimat?! (tényleg így volt)