Hosszú évekkel ezelőtt történt. Valamilyen buliról indultam haza, arra is emlékszem, hogy a Blahán szálltam fel az éjszakai buszra. Elvétve volt utas, csak itt-ott, elszórva egymástól ültek a fáradt, vagy alkoholgőzben úszó emberek. Sehol egy hang, vagy szófoszlányok, csak a nyikorgó recsegő kaszni zöreje töltöte be a jármű hideg, neonfényes terét. A kései órához méltóan mindenki üveges szemekkel bambult maga elé.

Én a busz végénél ültem le, rövidesen felkeltette a figyelmemet két lány.

Közvetlenül a csukló mögötti részen ültek, egy együléses székben. Egymás ölében. Tél, vagy legalábbis ősz volt már, ruhájuk nem sokat engedett látni a testükből. Vékonyak, filligránok voltak, amolyan diáklány kinézetűek.

És - mint mondtam - egymás ölében ültek. A barátnők közt akkoriban sem volt ritka (sőt, mintha gyakoribb lett volna), hogy az utcán egymással kézenfogva sétálnak. Ez azért kicsit többnek, kicsit másnak tűnt.

Nem figyeltek senkire, nem törődtek a környezetükkel. Leginkább csak némán ültek, hallgatagon. Nem történt közöttük semmi.

Az egész testbeszéd, ahogyan egymásra néztek (nem kihívóan, nem erotikusan), ahogy ott ültek, mégis eloszlatott minden kérdést.

Szeretik egymást. Egymást szeretik. Valahogy az egész olyan gyengéd, olyan kultúrált volt.

Már azt is merném mondani: megható.

Szépek voltak. Aztán a Margit hídnál le kellett szállnom. Ők mentek tovább.