Most egy új sorozat közlésébe kezdek.

Ketten írtuk. Ugyanaz a történet, ugyanazok a mozzanatok a Nő és a Férfi szemével.

Egy epizód innen, egy epizód onnan. A könnyebb követhetőség kedvéért a Nő szavait sárgával, a Férfiét kékkel olvashatjátok.

A helyszín: Egy vidéki szálloda étterme. Éppen túl vagyunk a vacsorán. Az első ránézésre sablonosnak tűnő asztali mécsesek meghitt hangulatot varázsoltak az estének. 

Túl voltunk a desszerten is. Hmmm.. legalább megtudta rólam, hogy édesszájú vagyok. Az idő elég meleg volt ahhoz, hogy egy koktéllal indítsuk az estét. Aztán az ételhez nem engedtem nőcisen félédes bort, vagy hasonlót kérjen. Persze - szegénykémnek - lehet, hogy ilyesmi esze ágában sem volt.

Száraz vöröset ittunk.

A koktél és a finom bor kellemesen a fejembe szállt. Ő - mintha előre készült volna, hogy kell a helyzetet kezelni - könnyedén és megejtő közvetlenséggel segített át kezdeti esetlenségeimen. Pedig (vagy talán éppen azért) előre mondtam neki, milyen zavart tudok lenni. Úgy beszéltünk, mintha réges régen ismernénk egymást. Mintha évek óta minden szegletét és mozzanatát ismernénk egymás életének. Két ember, akinek hosszú-hosszú közös és bizalmas múltja van.

Csak az a zsongás, az a belső bizsergés.. az nem vallott rutinos ismerettségre. Ha benne is volt ilyen, hát remekül titkolta.

Bár gondolatait, személyiségét jobban ismertem, mint megannyi régi barátomét, a férfi (melyről még mindig nem tudtam eldönteni, vadász-e vagy éppen a préda) ott rejtőzött bennem és figyelt. Lopva, észrevétlenül fotózta énem a külsejét.

Alkalmat keresett és talált, hogy elcsent, titkos pillanatokban simítson végig alakján a tekintetem. A derekán. Máskor a hosszú lábain. Amit engedni látott belőle a ruhája. A nyaka, amelybe vadul belecsókolnék.

Máskor a háta ívét, a fenekét vizslattam pillanatnyi mohó éhséggel, és próbáltam nyomát lelni, melyik keblére is mondta egykor, hogy nagyobb, mint a másik.

A bal lesz az? Szemeim helyett, mintha a tenyeremmel érinteném őket.

De nem.

Még nem!

Csendesebb pillanatokban, mikor valamiért megszakadt a társalgás - és közben nagyon értett hozzá, hogy úgy érezzük, a csend nem kínos, nem kell kitölteni mindenáron valami fecsegéssel, ahogy csak régi szeretők képesek erre - ezekben a rövid pillanatokban magamban azt találgattam: Vajon van-e rajta melltartó?

Néztem a szandállját. Magassarkú, karcsú és kecses tartást ad, amúgy is hosszú lábainak.
"Virgács". Micsoda méltatlan kifejezés ez erre.

És aztán rájöttem, hogy ez csak a felszín. A hús. Az ösztön szava.

Ahogy haladtunk beljebb az estébe, mindez a háttérbe siklott. Elnyomták a hangjai, a szavai, a gesztusai a témái, a nevetése.

Végül egyetlen testrésze ejtett önmagában rabul. A szeme. Valószínűtlenül csillogtak. Élénken, gesztikulálva, magyarázva, kifejezően és mosolyogva.

A többi.. minden a háttérbe szorult díszletnek.

Hangjára, egyéniségére, mondandóira ráfeküdtem, mint a lanygos tenger hullámaira egy forró nyári napon. Engedtem, hogy vigyen, sodorjon, amerre Ő akarja.

Egyetlen fortéllyal éltem tudva, hogy úgyis rájön. Reméltem nem túl átlátszó vagy az alkalomhoz méltatlan a "trükk". Mivel eredetileg hivatalos program apropóján jöttem el és maradtam ki másnapig, tudatosan, öltönyben vártam rá. Ma nem volt terhes ez a viselet. Valahogy máshogy feszült rajtam a nyakkendő is ettől.
 
Véget ért a vacsora. Tűzről pattanva és pajkosan adta ki a parancsot. Végeztünk! Menjünk fel a szobánkba!

Nehezen álltam rá izgalomtól remegő lábaimra.

Magam elé engedtem és szemeimmel mohón faltam az alakját. A liftben szó nélkül utaztunk felfelé.

Minden volt ez, csak nem feszült csend.
 
Mintha érezte volna a bennem rejlő kisfiút, bíztatóan elkapta a kezemet a kiszálláskor. Engedtem, hogy a szobáig vezessen.
Beléptünk és becsuktam magam mögött az ajtót.

És most egy pezsgőt! - csettintett hirtelen, kiismerhetetlen kajánsággal a szemeiben.
 
Kinyitottam két kis palackot, amit találtam a minibárban. Azt mondta, ő most elvonul a sminkjét rendezni (Volt neki? Nem tudom!)

A nehéz sötétítő függönyt félretolva kislisszoltam a meleg éjszakába. Elhúztam a tolóajtót, kitöltöttem a két pezsgőt és öltönyben állva néztem az éjszakai tájat. Az éji sötétség puha pokrócát apró tűszúrásokként szakították meg a távoli fények.

Néztem a semmibe, bámultam a langyos éjszakát. Élveztem, ahogy a szellő az arcomba túr. Bódulatban voltam, de nem az italoktól, hanem a helyzettől. Benn a szobában csak a két asztali lámpa világított diszkréten.

A fürdő ajtaja csukva. Én háttal állok.
Várom, hogy kijöjjön ide hozzám, mellém.
És hogyan....

Vajon kitalálja-e, most mire vágyom?