Túl voltak az éjszaka közepén. Bár fogalmuk sem volt róla az időtlenségben, hány óra, vagy hány perc van még a virradatig, a szavak, simogatások, gesztusok és buja ölelkezéseik végeláthatatlan láncban követték egymást. Az volt az érzésük, hogy időtlenségükben megdermedt a külvilág is. A szobán, gyönyörben összegyűrt ágyukon kívül nem történik semmi. Állnak az órák odakinn. Nem forog a Föld, nem kel majd fel a Nap sem, amíg úgy nem érzik, most már jöhet.
 
Talán az egyetlen ablak volt az egész városban, amely e kései órán még adott fényt. A Férfi és a Nő. Valahogy ugyanígy érezhette magát az első Férfi és első Nő -  ha volt valaha ilyen - amikor még csak ők ketten voltak a világon.

Kezeik, ujjai, nyelvük, tenyerük behatóan ismerte a másik bőrét, domborulatait, az ágaskodó mellbimbókat, a dárdát, a nedves, vágyódó puncit, nyakának érintését, hajának illatát, kéjének sóhaját, tapintását, lábát... a másik minden beható szegletét és gesztusát. Csókjaik ízét, szemük csillagását, beteljesedésük pillanatát.
 
Későre fordult. Talán egymás iránti olthatatlan étvágyuk is alábbhagyott. Kétszer-kétszer vitték el egymást a gyönyör csúcsára. Jóllakottan vágyott testük és lelkük is szoros összebújásra. Átölelve egymásba fonódva vágytak elaludni. Birtokolva a másikat álmában, őrizve és őrizve lenni.
 
Azokban a tudat szélére felvillanó pillanatokban, amikor még nem ébrdsz fel, csak - mintha feljönnél a víz színére levegőt venni -  egy pillanatra érezni a tudatot álmaid között, rájönni, hogy ott van Veled, fogja a melled, átöleli a karod, majd édes alvásba merülni ismét.

 
Mondják, hogy a delfinek alszanak így. Szükségük van alvásra és levegővételre egyaránt. Ezért aztán álomba merülve egyik agyféltekéjük, időről időre bekapcsol és felúszik testük öntudatlanul a felszínre, levegőt vesz, hogy visszasüllyedjen és álomba merüljön, míg elfogy az oxigén és a másik félteke ekkor ismét a víz színére emeli testüket.
 
Így készültek aludni. Tudták milyen a másikkal együt lenni. Beszélni csacsgoni, elmerülni a másik szemének óceánjában. Tudták milyen Neki gyönyört adni és milyen Tőle gyönyört kapni.
 
Most azt akarták megélni, milyen együtt lenni?!

 
Elhaltak a szavak, kifogytak a mondatok. Csak csendes-szende mosoly maradt és az érintés. Az együttlét melege. Aludni készültek hát, de...
 
A Férfi nem bírt magával. Úgyérezte szótlanságukba még valami altatódal kell. Nem volt ura testének. Szótlan eltökéltséggel szántott végig jobbkeze Kedvesének mellein. Onnan derekának vonalait járta be.
 
Tett egy buja kitérőt fenekére, hajlatába, előrekalandozott vénuszdombjára, belsőcombjára. A Nő tetse némán reagált. Elerenyedtek az izmok, melyekn meg kellett adniuk magukat a közeledésnek és megfeszültek azok, amelyek kitárulkoztak.
 
A Férfi keze útját követték ajkai és nyelve. Lecsúszott az ágy végébe némán, szétnyitotta a karcsú combokat, ajka rátapadt a puncira és nyelve ráfonódott csiklójára. Ujjai kínzó köröket jártak be a bejárat nedves udvarában. Megvárta míg testbeszéde kéri, könyörög, hogy beléhatoljon. Aztán bedugta  forró barlangba, nyelve ősi ösztönökből vett ritmusban lüktetett a lány lábaközén.

A Nő, aki egyszer akart a csúcsra jutni, most az éjszaka bejárt ösvényén harmadszor indult meg felfelé.
 
Mikor a kéj görcséből végül elernyedt és zabálnivalóan (bár éppen most zabálták fel :-) ) édesen kifeküdt, a férfi a nedvtől lucskos arccal mögé bújt, karjainak börtönébe zárta, mintha soha, de többé soha nem engedné el. Takaró került rájuk, a lámpa kialud, orrát a lány tarkójába fúrta. Teljes testükben összeolvadtak, még lábfejeik is keresték a másikénak tapintását.
 
Az álomba szenderülés utolsó pillanatában a férfi híú, csintalan gyerekké vált önmaga előtt.

- 3:2 - gondolta.

- Hülye vagy - válaszolt magának.
 
Szája mosolyra húzódott, majd elaludt. Hajnali három volt ekkor.