Nem nagyon kérdéses, hogy mi hangzott el a fenti jelenet előtt, ugye?

Életemben a Kedves az első, aki szinte elnézést kér, ha néha, nagy ritkán, de a most-nem-hez kell folyamodnia. Persze. Természetes dolog, senkitől nem lehet elvárni, hogy pont akkor, pont most legyen kedve a szexhez, amikor a párjának.

Még nem is éltünk együtt, amikor ezekről a dogokról beszélgettünk és megmaradt bennem az a mondata, hogy "értsd meg, én egy olyan lány vagyok, aki szereti a szexet", ami lefordítva a nyelvemre azt jelentette, hogy csak nagyon ritkán utasította el a közeledésemet. Akkor is volt szex, ha éppen nem lobogott benne a vágy, merthogy annyira azért mindig volt kedve, energiája, hogy legalábbis az örömömet leljem benne, vagy Ő megtegye nekem, amire vágytam.

De most más van. Már régen ránktelepedett a tél, a hideg, a sötétség, a kedvtelenség, az energia hiánya. A múlt hét a betegség árnyékában telt. Az utolsó amit remélhettem tőle az a testiség volt. De ha őszintén magamba nézek - egészségesen - bennem sem volt az a nagy motiváció.

Délután háromkor már deprimáló sötétség van, utcára menni csak ha nagyon muszáj. Nincs semmi baj, de az egész olyan élettelen, szürke, életunt. Nagyjából jön az a korszaka az évnek, amikor az emberben lemerülnek a napelemek, a hangulatából kikopik az életkedv. Ha körbenézek kedvenc blogjaimon, látom mások sincsenek különbbül.

Még korai van napfény és meleg után rinyálni. Még túl sokára lesz, hogy a levegő, a város, a természet és egyben mi magunk is, megtelünk élettel.

Minden évben eljön ez az időszak. Sőt, általában már decemberre beköszön a totális vágytalanság. Szóval idén még szerencsés is voltam...

Csak remélni tudom (igyekszem!), hogy ez a blogra nem nyomja rá túlságosan a bélyegét.