... ezek voltak a szavai, amelyeket elsuttogott elrebegett. Kapcsolatunk hajnalán voltunk. Titkos légyottok, carpe diem és mindenféle jövőkép nélküli világban éltünk, amely nem teremtettt lehetőséget nekünk, hogy akkor és úgy találkozzunk, amikor kellett volna.

Lekéstünk, elcsúsztunk egymásról az életben. Pedig ha a megfelelő időben, a megfelelő helyen találkozunk, akkor senki nem vitatta volna, hogy Ő az én másik felem, és én az Ő másik fele vagyok.

De ezzel nem törődtünk. Szenvedéllyel és vadul estünk egymásnak, mint akiknek meg vannak számlálva a napjaik, perceik, óráik. Csak a mának éltünk, az élvezeteknek az élmények, a testiségnek és a ... lelkeink szeretkezéseinek. Igen, nem csak a testünk, a lelkünk is szeretkezett egymással, valahányszor összefonódtunk, csak egymás karjaiba temetkeztünk, elmerültünk a másik ölelésében, csókolóztunk, beszélgettünk, vagy éppen némán néztünk egymás szemébe. A csend sohasem volt kínos.

Ő nekem olyan volt, mint akit valaha, romantikus, naív és álmodozó kamaszkoromban elképzeltem, kitaláltam magamnak. Aztán ahogy felnőttem, megértem, beszereztem az első sebeimet és hegeimet a valóságtól, elkopott bennem ez a naív elképzelősdi. A kitalált lány iránt.

El is felejtettem, aztán a hátamon tengernyi kereszttel és kötöttséggel egyszercsak beállított az életembe a kitalált lány, a megálmodott nő. Létezett.

De már késő volt. Túl késő!

Egymásnak estünk, habzsolva az élvezetet, mint a halálraítélt az utolsó vacsoráját.

...és habzsoltam szó szerint is, nyalva-falva a punciját, fürdőzve az Ő élvezetében és az önhittségben/hiúságban, hogy milyen jó vagyok neki, milyen jót teszek vele. Kell ez a férfiembernek (is).

Éppen, hogy csak magához tért, lihegett a kényeztetésből, amit a szájam, a nyelvem adott neki, ereje nem volt, hogy tiltakozzon, ellökjön az ölétől. Beletörődve megadta magát, majd újra megindult felfelé a gyönyör lépcsőjén, ahogy a nyelvem a csiklója völgyét szántotta, ujjaim pedig dörzsölték belülről érdes barlangocskáját - megint.

Olyan érzés ez egy férfinak, mint amikor borzasztóan szomjas vagy. Magad elé kapsz egy hatalmas pohár (Mit pohár? korsó!) hűs limonádét a sivatagi szárazságban, és kortyolod, kortyolod, a tüdőd már oxigénért kapkod, de a szomj erősebb, a szád nem engedelmeskedik az agyadnak és iszol tovább.

Így ittam a levét, nyaltam-faltam abbahagyhatatlanul a Kedvesemet, aki szétterülve tiltakozott, majd megadta magát ajkaim erőszakának.

Szinte másodpercek, talán csak egy perc telt el és ismét beteljesült. Nem emlékezett rá, mikor volt ilyen utoljára. Az eü-kúrások, alkalmi pasik, hormonkák korszakában "tengette" napjait.

Az egyetlen mondat, amit zihálásban ki tudott préselni magából ennyi volt: Ezt nem hiszem el! - és közben arcát a kezeibe temette.

Akkor és ott, istennek éreztem magam. Ő tett azzá. Ő tett önhitté. Ő a hibás érte. :-)