Céges búcsúbuli volt. Meghívtak bennünket. Csak a távozó főnök és még két embert ismertünk a forgatagból. Filmesek, színészek, médiások és egyéb laza népség. Nem nehéz közöttük elvegyülni. Ők aztán tudnak bulizni.

Mire megérkeztünk már javában ment a buli. Illetlen lett volna már az elsők között betolakodni a helyszínre. Búcsúként pezsgők és egy torta. Maradt nekünk is.

Stratégiai helyre zöttyentem le, a megmaradt italok mellé, az asztalhoz. Szokásukká vált, hogy hozzámhajoljanak két dologért: Egy pohár pözsit léccí, illetve van-e tüzed, mert ellopták az öngyújtómat.

A vörös csajt már harmadszor "szolgáltam" ki, így aztán idejét éreztem, hogy valami számlát is benyútsak. Bemutatkoztam, dumáltunk, aztán megígérte, hogy visszajön, de valamit el kell intéznie. Megvolt a szemkontaktus... minden ami egy flörthöz kell.

De a dolgok másképp alakultak. A táncolók forgatagában feltűnt a barátnénk egyik munkatársa. Alacsony, szinte picike. Testhez tapadó farmerrel és eszméletlenül jó seggel. Fehér, férfias inget viselt, egy nyakkendőt kötött hozzá és göndör hajára, a fejébe egy kalapot nyomott.

A tekintetében volt valami vadállati, valami ösztönlény. Nyilvánvalóan nem volt már szomjas, de nem annak a típusnak tűnt, aki az alkohol nélkül szelíd mimózává változna vissza.

Megmagyarázhatatlan és érthetetlen kisugárzása volt. Ahogy a meghívó barátom mondaná rá: Ez a csaj pinából játszik. Pedig nem is a színészek közül való volt. Tele volt az egyénisége szenvedéllyel.

Szinte remegtem érte. Érthetetlen volt. Valami olyan elemi, zsigeri vonzódás és érdeklődést korbácsolt fel bennem - nem tudom, hogy a látványával vagy a mozgásával - ami fizikailag is legyűrhetetlen volt. A vörös csaj pillanatok alatt dobva volt...

Persze megtaláltam a pillanatot, az ürügyet, hogy szóba elegyedjek vele. Ő is vendég tulajdonképpen. Nem a stáb tagja, de minden bulijukra elhívják... aztán tovább lejtett egy lánnyal évődve-táncolva.

Oldalra néztem az asztalunkhoz - tekintetünk találkozott a Kedvessel. Láttam a mosolyán, hogy pontosan vágja mi van velem. Beindultam.

Úgy láttam jónak, ha odamegyek hozzá és megcsókolom. Aztán vissza.

Az este folyamán még ösze tudtam futni vele párszor, de amikor indulnunk kellett már (hajnali fél négy volt) mert a barátnénk nem kissé kiütötte magát a piától, végül nem maradt más, csak egy búcsú tekintetet vetni és néhány szót váltani.

Odajött hozzám és kérdezte miért megyünk máris? Rámutattam ismerősünkre, akire éppen  kabátját kapacitálták többen. Elhúzta a száját, másodpercek alatt számot vetett a helyzettel, szomorkodóan elbiggyesztette a száját és elbúcsúzott. Ennyi volt.

Azt hittem nem látom többet, emléke, gesztusai a torkomban dübörgő szívverésem, az elemi ösztön még sokáig nem hagyta feledni a látványát (és bevallom, a fantáziámat sem).

Aztán, csupán két hétre rá ugyanaz a csapat, ugyanaz az apropó de egy másik helyen. Ismét ott volt. Szeme csillanásán (vagy ezt csak képzeltem?) láttam, hogy felismer és ismét felvillan benne az, amit a tutyimutyi énem első alkalommal elengedett.

Bámulatos lazasággal otthagyta beszélgetőpatnerét, odajött, semmitmondó dolgokról dumáltunk. Elkísért hátra, ahol a svédasztal romjai voltak. Végre dumáltunk arról, melyikünk kicsoda, és hogyan került ebbe a csapatba.

Cölöpöket vertem a következő lehetőséghez. Józanul (?) elemezve mindene, a testbeszéde is ugyanazt sugározta, ami bennem feltört előző alkalommal. Barátnénkat megeskettem jelenlétében, ha leközelebb hozzájuk megyünk bulira, ezt a csajt is hívja meg. Itt most nem volt lehetőségem semmire... azt sem tudom mire persze.

Ez a vagány csaj a legmélyebb, legzsigeribb ösztöneimbe hatolt. Áthatan, lábremegtetően, vágyakozóan. Nem az egyénisége, nem  témái, ahogyan finoman összefonódik az ember egy nővel, a témáival, hanem vadul, brutálisan. Elemi ösztön?

Volt már ilyen, de olyan ritka. Lehet, hogy nem lesz semmi. Lehet, hogy nem látom soha. Az az élmény azonban, amellyel a lelkem farkát megragadta (merthogy erről van szó) emlékezetes és csillapíthatlan étvágyat keltett bennem.

Másnap persze helyreraktam a dolgokat magamban. Az emléke (és kicsit a viszontlátás reménye is) nem kopik.