Aki ismeri és elég régen olvassa/követi a blogomat, azt gondolom, mostanra kellett, hogy kapjon egy képet rólam, a gondolkodásomról, a viszonyomról a szexhez, az intimszférához, a féltékenységhez, párkapcsolathoz, (számotokra) ismeretlen barátaimhoz és a számos posztban megemlített, behivatkozott, beidézett Kedvesemhez.
Persze a virtuális világban mindenki olyan képet fest magáról amilyet akar. Senki és semmi nem tudja elkapni, tettenérni, szaván fogni a bloggert. Ilyen erővel akár nő is lehetnék, aki kitalált egy fantáziavilágot és itt felépíti azt. Mondjuk vannak itt ketten, akik a maga(m) valójában tudják, én vagyok én, létezem a valóságban. A diszkréció olcsó menedék volna, sok mindent - így hazugságokat is - el lehet(ne) takarni vele...
Viszont inspirál. A névtelenség tudata ugyanakkor lehetőséget ad olyan dolgok kimondására, elmondásráa és megosztására, amit szemtől szemben az ember nem biztos, hogy bevállal.
Ha elfogadjátok és osztjátok azt, hogy (tegyük fel :-) )tényeg ilyen ember vagyok, amilyennek másfél év alatt a posztjaimban kiírtam magamból, akkor ebből az is következik, van egy súlyos mulasztásom.
Mégpedig az, hogy erről a Kedvesem egyáltalán nem tud. Titokban van előtte.
Kétszínűvé váltam, ahogy tellett az idő, ahogy egyre fejlődött alakult ez a blog. Eleinte semmi jelentőséget nem tulajdonítottam beki, magam sem tudtam miért kezdtem el, csak úgy, a magam örömére. Mint ahogyan sokan közületek ezt írtátok is a blogjaitokon...
Aztán amikor túlnőtt önmagán (azon amit előre gondoltam) telt és telt az idő, egyre mélyebben belesüppedtem abba, hogy most már késő. Mint a kerék, amely belevájja magát a homokba én is úgy lettem foglya egy olyan apró döntési pillanatnak, amelynek az adott pillanatban fel sem fogtam a jelentőségét.
Pedig de szívesen megosztanám vele.. de úgy érzem most már késő... :-/