Azt hiszem a legrettenetesebb érzés és élmény lehet. Szerencsére (?) soha nem kellett átélnem. Borzasztó lehet...

Egyszer volt hasonlóban részem, de az inkább vicces volt. és inkább a "ránknyitottak" semmint a rajtakaptak esete volt, ami azért teljesen más.

Aktuális barátnőmmel - még diákok voltunk - bizony gondot okozott a logisztika. Tél volt és nem volt hova mennünk. Unokatestvéremtől kölcsönkaptuk a lakást - vidékre utaztak a feleségével.

Este dolgoztak aztán indultak, de mi túl korán birtokba vettük a kérót. Az asszonka még indulás előtt hazaugrott valamiért.

Éppen a nappaliban a padlószőnyegen döngettünk, amikor döbbenten halljuk, hogy a folyosón kopogó léptek (gangos belvárosi házról van szó) megállnak az ajtó előtt és motorászás kulcscsörgés.

Hűha! Baj van!

Nesztelen macskaléptekkel ott teremtem az ajtónál és felfelé feszítettem a kilincset. Ő kinyitotta a zárat és... és nem tudott bejönni. A kilincs nem mozdult (naná! Egy szál glóriában fogtam és toltam felfelé a belső oldalon).

Néhány perc küszködés, majd feladta elment. Tudtuk, hogy visszajönnek. Akkor már ketten.

Gyors öltözködés és induljunk. Majd este később visszajövünk, hogy itt töltsük az éjjelt.

Igenám, de a sors revansot vett!

Az ajtónak ugyanis volt egy játéka. Vagy a kétoldali kilincsbirkózás megviselte. Egy szó mitn száz. Az asszonyka bejönni-, mi meg kimenni nem tudtunk.

Na most mi lesz?!

Annak érdekében, hogy marajon még valami bőr az arcunkon, egyre idegesebb és feszültebb mozdulatokkal próbáltunk kijutni.

Minden ilyen gangos házban van egy nénike. Ezesetben a szomszéd. Aki mindent lát, mindent tud.

Hogy az isten verné meg, most is a segítségünkre sietett. Mintha nem égett volna lángoló tűzben az orcánk. Odajött és kívülről próbált tanácsokat adni, segíteni a bejárati ajtó kinyitásában. Belülről nem tudtuk, Ő meg a folyosón gyenge volt, törékeny és borzasztóan segítőkész.

Jajj

Végül a megoldás: Kinyitottam a nappali ablakát, a tőlem telhető legnagyobb eleganciával, makulátlanul arisztokratikus testtartással kimásztam a folyosóra, angol úriembert megvető higgadtsággal az arcomon biccentve köszöntem, majd kinyitottam a ketrec lakásajtót.

Megmenekültünk!

Rövid és semmintmondó beszélgetés, hogy tetszik lenni, manapság miféle ajtók vannak és végül útunkra indultunk. Nagyjából a folyosó végéig bírtuk, amikor kitört belőlünk a röhögés.

Unokatesóméknak aztán visító röhögés közepette esett le a tantusz, amikor elmeséltük (mielőtt még a szomszéd nénike, ugye...) és megmenekült a feleségének önbizalma is, aki úgy kóválygott el otthonról, hogy Ő már egy szimpla bejárati ajtó kinyitására is alkalmatlan...