Egy jóval a középkor felett járó, joviális ismerősömmel történt az eset, hosszú évekkel ezelőtt. Cudar novemberi időben vette fel az út menti buszmegállóban ázó-fázó leányt, gondolván beviszi a városig.

Már a kocsiban ült a leányzó, mikor egyetlen mondattal tisztázta a nő ismerősöm félreértését, akinek bele sem fért a világnézetébe, hogy az esetleg valami mást csinál, mint a buszra várjon.

Néhány méterre ismét meg kellett állnia ettől a (felvilágosító) mondattól:

- Mi nem stoppolunk, hanem dolgozunk.

Ma egy éve, hogy elindítottam a blogot.

Fogalmam sincs valójában miért kezdtem el írni. Talán csak a gyűjtött fotókat akartam valahogy rendszerezni. Aztán jóval több lett.... megismertelek Titeket, gondolkodásotokat, sztorijaitokat és a hozzáállásotokat. Rájöttem, nem vagyok egyedül. És rájöttem mennyire keveset tudtam eg csomó dologról.

Rengeteg szép perccel, jó dologgal és élménnyel ajándékoztatok meg. Köszönöm.

... soha nem találkoztunk még, mégis mintha ezer éve ismernénk egymást. Mindent tudtunk már egymásról. A gondolkodását, a szerelemit, az életét, mi tetszik és mi nem, hogyan éli meg a mindennapi dolgokat és az intimitást a másikunk. A találkozás a való életben szinte már csak cizellálása volt ismeretségünknek, nem tartogatott bizonytalanságot, sem félelmet a csalódástól. Kis túlzással olyannak ígérkezett, mint a bonbonmeggy a tejszínhab csúcsára.
 
De ez lett a legfinomabb.
 
A megbeszélt órán a megbeszélt helyre siklott egy fekete autó. Az alig kivilágított utcán csak a lehullott faleveleket kergette az őszi szél. A lány magába zárkózva állt a járdán, egyetlen alak távolodott a sötétség leplébe. Az imént még tekintete végipásztázta a szótlanul várakozó nőt, de annak magabiztossága lepergette pajzán gondolatait.
 
Amikor a kocsi bekanyarodott a sarkon, csak a fényszorói hasítottak bele feketeségbe. Nem jött lassan, de nem is száguldott. Túl gyorsan gurult ahhoz, hogy úgy tűnjék, keresne valamit, de túl lassan ahhoz, hogy tovaszáguldjon.
 
A lány tekintete megrpóbálta átütni a fényszórók közötti éj palástját, de az reménytelenül takarta az utasteret. Teste egy pillanatra sem feszült meg. Hosszú, magas szárú csizmái pillérként tartották a betonon.
 
Az autó odagurult mellé, és csak az autolsó pillanatban vál nyilvánvalóvá: érte jött. Ő az!
 

Fekszünk az ágyban, a nappaliban még megy a TV, beszűrődnek a hangjai.

Most nincs idő rá, nem alkalmas... majd utána kikapcsoljuk.

Meztelenül heverészünk, dumálunk, húzzuk egymást.... alakul.

Amint beüt a reklám, a szolíd háttérzaj hirtelen előtérbe jön, hangosan (nem tudom hány decibellel erősebben) kiiktathatatlanul és erőszakosan betolakodik mindkettőnk fülébe.

Ő a hasán fekszik, én rajta. Símogatom az oldalát, puszilgatom a tarkóját.

Jön az aktuális reklámszlogen, "a L'Oreal ellenáll a gravitációnak" mire a Kedves megszólal:

- Az összes fütyit be kéne kenni ezzel a samponnal.

- ?

- Mert ellenáll a gravitációnak... és akkor mind felállna.

Már nem emlékszem lett-e végül dugás aznap este, de hogy sampont nem használtunk, az biztos!

Illetlen, neveletlen, erkölcstelen dolog és különben is pfújjjj. Így igaz! Én sem szeretném ha tudtomon kívül valaki belesne a privát szférámba. Jogos.

Mégis, minden külső erkölcsi tilalom és belső érzék dacára, ne mondjátok, ha elmentek egy lakás ablaka előtt, ahol nincs leeresztve a redőny, vagy elhúzva a sötétítőfüggöny, nem kell - a legjobb esetben is - koncentrálni arra, hogy nehogy benézzetek, mi zajlik odabenn. Ugye?

Ma egy merész témájú, tematikus képválogatás a menü:

Édesszájú vagyok, mondtam már?

A mellékelt képre véletlenül találtam rá a neten.

Csodabogár barátom rögtön kerekített is mellé egy történetet, amely úgy szól, hogy a szőkenő (így, egyben) "illetlen" oldalakat böngészett és az egyik kép lementése helyett véletlenül a "Kép beállítása háttérként" parancsra (jobbklikk - legördülő menü) kattintott.

Mivel fogalma sem volt hogyan kell ezt az egészet visszacsinálni, órákat töltött szorult helyzetének kijavításával.

Végül feladta és a desktop ikonokkal ily' módon takarta el a képet.

Igaz hogy a mesélés idején volt már bennem pár Jäger, de visítottam a röhögéstől. :-)

Hát nem is tudom. Még soha nem kaptak rajta (csak majdnem) és én sem kaptam rajta senkit. De a fenti helyzet valahogy a duplameglepetés kategóriájába tartozik. :-)

Deeeee..... szóval nem hiszem, hogy elborulna az agyam egy ilyen helyzettől :-)

Ha a Velvet szemlézheti Szexofont, akkor most a Szexofon.blog is szemlézi a Díványt. :-)

A zöldszemű szörny

Érdekes és tanulságos írás a féltékenységről:

Láttam, hogy megbámultad a mellét

Valamelyik nap, éppen ráérősen klikkelgetek a világhálón. Valami olyasféle (bulvár)cikk akad a horgomra, hogyaszondjahogy: Mitől szoronganak a férfiak/nők az alkalmi vagy társas kapcsolataikban.

Szokásos helykitöltő iromány, ezúttal egy felmérésre, körkérdésre hivatkozik, amit 25-40 közötti alanyoknak tettek fel (állítólag).

A válaszok zöme is napi rutin: Nem vagyok-e túl dagadt, mit szóljak másnap reggel?, meddig marad? Mikor jön? Szex után muszáj kimennem pisilni, jujj de ciki, mikor mossak fogat? ... stbstbstb.

Egyszercsak megakad a szemem egy fiatal yuppie dilemmáján.

Azt írja, hogy gyakorol, szoktatja magát a háton alváshoz, mert fél attól, hogy reggel felébredve alkalmi kapcsolata magzathelyzetben vagy más, megalázó (sic!) pózban látná.

NABAZMEG!

Hosszú évekkel ezelőtt történt. Valamilyen buliról indultam haza, arra is emlékszem, hogy a Blahán szálltam fel az éjszakai buszra. Elvétve volt utas, csak itt-ott, elszórva egymástól ültek a fáradt, vagy alkoholgőzben úszó emberek. Sehol egy hang, vagy szófoszlányok, csak a nyikorgó recsegő kaszni zöreje töltöte be a jármű hideg, neonfényes terét. A kései órához méltóan mindenki üveges szemekkel bambult maga elé.

Én a busz végénél ültem le, rövidesen felkeltette a figyelmemet két lány.

Volt már mese Piroskáról, olvastunk Herkulesről is, most jöjjön egy másik mese :-)

... és most íme, itt a harmadik történet egy újabb olvasótól:

18 éves elmúltam, amikor a nagy dolog bekövetkezett. Előzménye annyi volt, hogy miután a hivatalos látogatásokon kívül privátilag is eljárogattunk sétálni életem első fiújával, amit már a szüleim is "randevúnak" ítéltek, anyu kézen fogott, és elvitt a nőgyógyászhoz.

Persze előtte is jártam már ott, de most azért már komoly "nőként" kerültem oda, aki gyógyszert felíratni ment, mert ha már egyszer komolyra fordul a dolog, legyek biztos abban, hogy semmi hiba nem kerül a gépezetbe. Valahogy az első csókra nem is emlékszem, csak arra a pillanatra, amikor már tényleg éreztük, hogy nekünk egymás mellett a helyünk, egy rohanásos séta után, hajnalig beszélgetve anélkül, hogy fáradtságot, vagy az idő múlását érzékeltük volna.

Onnantól kezdve a behatolást kivéve egymás kényeztetését mindenféle variációban kipróbáltuk, élveztük, és vágytunk arra, hogy több is legyen. Éreztem, hogy őérte megéri!

Neki voltak már előttem barátnői, de tudta, hogy nekem ő lesz az első. Miután kellő ideig szedtem a gyógyszert, és már biztos nem lehetett baleset, már csak a megfelelő alkalomra vártunk.,. Azt is tudtuk, hogy csakis nálunk lehet ezt kivitelezni, náluk nem.

Egyszer a szülők jelezték tapintatosan, hogy ők vásárolni mennek, és nem érnek túl korán haza.

Máris itt a saját történet, egy olvasótól:

17 évesen megismerkedtem egy 27 éves fickóval. Már maga a megismerkedés is érdekes volt, mert a helyi ifjúsági hetilapban feladtam a hirdetést, hogy kedvenc együttesem dalszövegeit keresem, helyette adok egyéb dalszövegeket. Akkor még (ez a történet 20 évvel ezelőtt játszódik) nem volt internet és nem volt ez a ma elérhető információdömping.

Felhívott ez a srác/pasas, hogy ő ugyan nem tud nekem olyan dalszövegeket szerezni, amilyet keresek, de amit kínálok, az őt is igen érdekelné, találkozzunk és beszéljük meg. Találkoztunk. Volt neki egy kis kocsmabodegája (nem tudok rá jobb szót), ahol felkerestem és bemutatkoztunk egymásnak. Hamarosan törzslátogató lettem nála, de nem a pultnál, hanem a hátsó bejáratnál. Szimpátia, majd szerelem szövődött közöttünk, a korkülönbség ellenére (az a 10 év akkor még igen tetemesnek tűnt).

Most arra szeretnélek kérni Benneteket, hogy írjátok, meg küldjétek el (névtelenül ha gondoljátok) a felavatásotok történetét. Akár jól, akár rosszul sült el. Lehetne felejthető, vagy utólag mosolyogtató, node mégis csak az első volt! Elég meghitt a hangulata és a közönsége a blognak, így talán alkalmas, hogy az anonimitásainkat megtartva, megosszuk egymással életünk egyik legintimebb mozzanatát.

Hogy jó példával előljárjak, itt az én sztorim:

Hogy egyes emberek mit be nem vállalnak egy jó kép elkészítéséért...! :-)

Mennyezeti tükör alatt még nem szerelmeskedtem. De az exemmel már volt olyan hálószobánk, ahol a gardróbszekrény az ágy mellett csupa tükör volt.

Élveztem! :-)

A látvány mindig rásegít, extrát ad. Nem tudam megszokni. Túl azon - a terelő dumának ható - indokon, hogy a háló valóban nagyobbnak tűnik tükrös szekrénnyel. Persze erre a megjegyzésre minden ismerősünknek volt egy külön az erre az alkalomra fenntartott sejtelmes mosolya. Tudjátok, az az "aha, napersze" típusú...

Ritkán, nagyon ritkán, de mégis visszatérő rendszerességgel a Kedves akár egy buliról hazaérve, vagy egy csendes, meghitt, italozós-beszélgetős este mélyén rámszól, hogy tegyek már be (keressek) egy pornófilmet.

Ennyire egyszerűen működnénk, mi férfiak???

Napok óta enervált, kedvetlen és erőtlen voltam. Nem volt kedvem semmihez. Az energiátlanság tipikusan a betegség levezető szakasza. Amikor már önmagamat is unom, annyira apatikus vagyok.

A Kedves megértően és türelemmel viselte, hogy már több mint egy hete egy zombival él együtt. Nem nyaggatott, hogy mi van velem, látta azt magától is. A legintimebb jelenet az volt, ha este lefekvéskor szorosan egymáshoz bújtunk, élveztem és különösen jól esett a takaró alá beépített kiskályhám melegét. A puha bőrét, az ölelését. Egészen az első perc végéig, amikor vagy eldugult az orrom, vagy rámjött a köhögés.

Már vagy tíz napja nem szexeltünk (de utálom ezt a szót!). A betegség lement, a hangulatom még maradt. Ezen az estén is egymáshoz bújtunk, hátamat szorosan a buja melleihez nyomtam, ágyéka a fenekemhez préselődött.

Beszélgettünk a sötétben. Meséltem, magyaráztam magamról, mennyire üres vagyok belül, mennyire várom már, hogy lelkileg is kilábaljak ebből a ragadós, nyúlós semmiből, amiben nem érdekel, nem motivál semmi.

Nem szegte a kedvét. Egyszercsak úgy szólt, akkor most már nincs más hátra, mint hozzányúlni a vészkapcsolóhoz....

Igen, tudom hogy ez egy vasútállomás, de a nő egy stewi, éppen a reptérre mennek...

:-)

Piroska története után, úgy döntöttem a mai posztban ismét adunk a kultúrának :-). Ma a görög mitológia egy kevésbé ismert epizódjával örvendeztetlek meg Benneteket:

Az első fotó, az első posztban ezen a blogon, ehhez volt hasonlatos.

Tipikusan ihlet-kép, ami arra inspirál, hasonlókat készítsek a Kedvesről.

Lassan itt a hideg, a pulcsi megint aktuális lesz :-/